Mindig érdekel, mi történik a színfalak mögött egy intézményben, egy döntéshozatali helyzetben, egy családban… Talán mert mindig kételkedem abban, hogy jól ítélem meg a helyzetet, és még több információra, még több összefüggés megértésére van szükségem. Ha te sem hiszed, hogy azért kell várnod a gyógyszeredre, mert a nővér lusta, ha te sem gondolod, hogy azért halasztanak el egy vizsgálatot, mert ki akarnak szúrni veled, vagy, hogy azért késik a kórházi ebéd, mert az a céljuk, hogy éhen halj, hanem kíváncsi vagy rá, hogy mi is a valódi oka ezeknek a helyzeteknek – akkor neked való Christie Watson könyve.
A Szólj a kedvesség nyelvén olvasása előtt kicsit másra számítottam. Azt hittem, mézesmázos történetek sorjáznak a kötetben, egy tökéletes nővér tollából, ami – lássuk be – a kórházi dolgozó számára kínos olvasmány lehet. Szerencsére egyáltalán nem erről van szó. Látjuk Christinát kissé zűrös gyerekként, lázadó kamaszként, majd a hivatását megtaláló és egyben a sok szakterület között a sajátját kereső fiatal nőként. Érezzük a beilleszkedés feszültségét, az új és új problémákkal való találkozás izgalmát, és azt a rettenetes felelősséget, ami meghatározza a nővér minden percét.
Megmutatja a kórházi valóságot. Milyen a nővér, amikor egy hozzátartozó segít elgyászolnia a beteget. Amikor a hidegtől reszkető bácsinak takarót lop a VIP osztályról. Amikor véletlenül majdnem megöl egy nagyon féltett és szeretett pácienst. Amikor az újraélesztő csapat vezetőjeként életet ment. És amikor elveszíti a betegét. És milyen a nővér, amikor szerelembe esik, amikor válik, amikor a saját lányának nem tud cipőt venni, mert nem futja rá, amikor fáradt, fásult és kiégett… Igen, Angliában is…
Ha elolvasod, megismerhetsz egy, a miénktől teljesen eltérő képzési rendszert, a kórházi gyakorlat menetét, az osztályok szerveződését, a számunkra ismeretlen protokollokat, és talán a legfontosabbat: a kórházban dolgozók egymáshoz való viszonyát, és a betegekkel való kapcsolatukat.
Nagyon őszintén, szinte sokkolóan beszél a hibázás lehetőségéről, arról, hogy bárki elírhat egy tizedesjegyet a gyógyszerrendelésnél, véletlenül belevághat egy oxigéncsőbe, rossz helyre adhat egy injekciót. És, ha még nem is történik ilyen látványos melléfogás, az is okozhat életfogytig tartó bűntudatot, amikor bizonytalan a nővér vagy orvos abban, hogy mindent a legjobb tudása szerint tett-e. Vajon ki segíti őket ebben a helyzetben, ki az, aki személyes támaszt ad? Ki az, aki megvizsgálja a rendszert, hogy kevesebb legyen a hibalehetőség? Hát, nem sokan… ott a szigetországban sem.
Christie már nem ápolónő. Főállású író lett. Így már nem kell kislányát és kisfiát anya nélkül hagynia éjszakákon át. Nem kell újabb és újabb betegek elvesztésének fájdalmát elviselnie. Nem kell attól rettegnie, hogy egy apró, véletlen rossz mozdulat páciense életébe kerülhet. De minden egyes során érezni, hogy a szíve a betegágy mellett maradt.
Kevés könyv beszél ilyen nyíltan az egészségügyi dolgozók életéről, a feszültségekről, veszélyekről, küzdelmekről, de az összetartásról, szeretetről és büszkeségről is.
Olvasd el, ha ápoló vagy, azért. Ha valaha voltál már beteg, vagy hozzátartozó egy kórházi osztályon aggódva – akkor azért.