Együttérző gyógyítás a nem együttérző egészségügyben

„Nincs időnk együttérző gyógyításra” – panaszkodnak az egészségügyi dolgozók az általunk meglátogatott országokban. Ez a modern egészségügy kihívása: mindig többet kell teljesíteni szűkös erőforrásból, rohanó és stresszes munkahelyen. Az egészségügyi dolgozók kimerülten mennek haza, a jól végzett munka öröme helyett azzal az érzéssel, hogy kapkodva gyógyítottak és elhanyagolták a betegeiket.

Mégis képes a vihar kellős közepén a nyugalom szigetét  megteremteni néhány figyelemre méltó egészségügyi dolgozó. Nem rohanják végig a munkanapot, időt fordítanak arra, hogy köszönjenek a betegeiknek, meghallgatják, megnyugtatják őket kedvesek és együttérzőek. Nem hanyagolják el a kórházi feladataikat, ellenkezőleg úgy tűnik, nagy hatékonysággal végzik el azokat. Ezek az inspiráló munkatársaink elégedetten mennek haza, jókedvvel a szívükben. Hogy lehetséges ez?

Az igazság az, hogy az egészségügyi rendszer ritkán bátorítja vagy díjazza az orvosokat, ha megfelelő időt fordítanak betegeikre, ami együttérző gyógyításhoz szükséges. Sajnos éppen olyan rendszerben dolgozunk, amely szisztematikusan meggyötri és a kiégés felé sodorja az egészségügyi dolgozókat. Mi a titka fent említett munkatársaknak, akiknek mégis van erre idejük, energiájuk? Hogy tudnak ragyogni egy rendszerben, amely mindenki mást szürkévé tesz? Ahogy a világot járjuk, többnyire kétellyel és cinizmussal találkozunk, kevesen bizakodnak. „Talán más munkahelyeken ez megoldható, de nem ott ahol én dolgozom”, gondolják sokan.

Dr. Anju Yogakumar nem ért egyet ezzel. Háziorvosként praktizál egy szegény, hátrányos helyzetű városrészben. A rendelőjében nincs előjegyzés, a betegei órákat várnak a vizsgálatra. A nehezebb napokon ötven-hetven beteget vizsgál meg, legtöbb betege krónikus betegségekben szenved. A kihívásokkal teli környezet ellenére Anju megtanulta az együttérző gyógyítás művészetét. Ez teljesen átformálta a munkahelyi élményeit: „A stressz teljesen megszűnt!” mondja. Az új gyakorlat a betegei életét is megváltoztatta. Története itt  olvasható. 

 Hogyhogy mégis van idő?

Ha megfigyeled az együttérző egészségügyi dolgozók gyakorlatát csodára bukkansz. Az idő mintha lelassulna. Nincsenek "nehéz betegek", nincsenek végtalan problémalisták. Ritkán vágnak a másik szavába. A feladatokat könnyeden és szakszerűen végzik el. A betegek mosolyognak, nevetnek és néha sírnak. Ha kell, teljes csend és nyugalom van. Kevesebbet tesznek, mégis többet érnek el.

A csoda mögött tudomány húzódik. Az együttérző orvosok tudatosan figyelmesek és körültekintőek minden egyes betegükkel. Néhány cselekedetük ellentmond az ösztönös reakcióknak, de ezt számos kutatás és gyakorlati tapasztalat támasztja alá: ha nincs időd, lassíts vagy ha a beteg túl sokat követel, bátorítsd, hogy még többet várjon el.

Mi „Hearts in Healthcare” mozgalom aktivistái rengeteg bizonyítékot gyűjtöttünk, és tanultunk a mesterektől. Íme hét stratégia, melyről biztosan tudjuk, hogy jelentős változást ér el a gyakorlatban. Mindegyik egyéni döntésen alapul - nincs szükséged a főnököd engedélyére vagy kollégáid segítségére. Kezdő nővér vagy tapasztalt orvos is alkalmazhatja, mert egyetemes érvényűek. 

 

1. Ne feledd, az együttérző gyógyítás nem időhöz kötött


Sokan mondják, hogy „nincs időnk együttérző gyógyításra”, de ez manapság elég furcsa kifogás.
Az együttérzés, törődés nem függ az időtől, ez egy hozzáállás, nem aktív cselekvés. A következő történetből rávilágít a lényegre.
Hetvenes éveiben járó barátom egész életében krónikus légzőszervi betegségben szenvedett, ezért néhány havonta kórházi ellátásra szorul. Komoly tapasztalata van „kórházi” betegként, ugyanakkor – mint szervezeti pszichológus – nagyon jó megfigyelő. Mesélte, hogy egyik reggel hatkor egy nővér riasztotta fel álmából, amikor bejött megigazítani az antibiotikumot tartalmazó infuzióját. Kivágta az ajtót, felkapcsolta a mennyezeti lámpát, az ágyához masírozott és durván kitakarta, hogy ellenőrizze az infuziós szereléket. A szerelék átöblítése után befecskendezte az antibiotikumot, feljegyezte az adagot, majd kimasírozott a szobából anélkül, hogy a lámpát leoltotta volna. „Esély sem volt az alvásra” – meséli barátom.
Következő nap egy másik nővér végzi ugyanezt a feladatot reggel hatkor. Halkan lép be a szobába, zseblámpát használ, így nem kell felkapcsolnia lámpát. Finoman ellenőrzi az infuziós szereléket, halkan beadja a gyógyszert, majd lábujjhegyen távozik, hogy ne ébredjen fel a beteg. „Melyik nővér az együttérző?” – kérdezi barátom.
A történet lényege, hogy amikor kórházi teendőinket végezzük, tehetjük ezt szelíden, szeretetteljesen vagy kíméletlen hatékonysággal. Köszönthetjük a beteget mosolyogva és bátoríthatjuk arra, hogy panaszait elmondja vagy tudtára adhatjuk, mennyire elfoglaltak és zaklatottak vagyunk. Mindkét forma ugyanannyi időt vesz igénybe. A törődés, együttérzés egy viselkedésforma, minőségi jelenlét.

(Ha több történetet, kutatási eredményt szeretnél olvasni, itt megrendelheted Robin Youngson: Együttérző gyógyítás című könyvét.)

Robin Youngson

(A következő részt ITT találod)

e-max.it: your social media marketing partner


 Támogatóink: