“Még azon az őszön Tina több egymást követő héten késett a terápiáról. Néha előfordult, hogy az egy órából csupán húsz percünk maradt. Elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem ezt Stine doktornak, amikor tájékoztattam a fejleményekről. Stine doktor felvonta a szemöldökét, és csalódottan bámult rám.
— Maga szerint miért késik?
— Nem tudom. Az anya elég fáradtnak tűnik.
— Valahogy értelmeznie kell az ellenszegülését.
— Á! Értem.
Mi a csudáról beszél? Azt állítja, hogy Tina nem akar terápiára járni, és valamilyen úton-módon eléri, hogy az édesanyja később hozza el?
— Mármint Tina vagy az anya ellenszegülését?
— Az anya hagyta a gyerekeket olyan helyen, ahol bántották őket. Talán nem tetszik neki, hogy maga odafigyel a gyerekére. Talán nem akarja, hogy a gyermek sebei begyógyuljanak — fejtegette Stine doktor.
— Ó! — feleltem, mert nem igazán tudtam, mit szóljak ehhez. Tudtam, hogy a pszichoanalitikusok a késést gyakran ellenszegülésként, a változás elutasításaként értelmezik, ez azonban számomra abszurdnak tűnt, különösen ebben az esetben. Ez az elmélet ugyanis nem számolt a valóban előforduló véletlenekkel, és olyan emberekkel szemben fogalmazott meg vádakat, mint Tina édesanyja, aki legjobb tudomásom szerint mindent megtett azért, hogy szakember kezelje a lányát. Tudtam, hogy Sara nehezen jut el a klinikára, hiszen ehhez kétszer kell átszállnia, és a kegyetlenül hideg chicagói télben a buszok gyakran késtek; ráadásul néha kölcsön kellett kérnie, hogy ki tudja fizetni a buszjegyet. Nekem inkább úgy tűnt, hogy roppant nehéz helyzetben van, mégis nagyon igyekszik.
Nem sokkal ezután, ahogy egy fagyos estén hazafelé indultam, az épületből kilépve megláttam Tinát és családját a buszmegállóban. Ott álltak a sötétben, a szállingózó hópelyheket megvilágította egy közeli utcai lámpa halvány fénye. Sara kezében tartotta a picit, Tina pedig a padon ült az öccse mellett a kültéri fűtőtest alatt. A két testvér kézen fogva kalimpált a lábával. A lábuk nem ért le a földre, de mozgásukat összehangolták. Este háromnegyed hét volt. És dermesztő hideg. Még legalább egy óra, amíg hazaérnek. Megálltam az autómmal úgy, hogy ne lássanak, és figyeltem őket. Reméltem, hogy hamar jön majd a busz. Furdalt a lelkiismeret amiatt, hogy én a meleg autómból nézem őket. Arra gondoltam, haza is vihetném őket. De a pszichiátrián nagyon komolyan veszik a határok betartását. A páciens és az orvos között elvileg áthatolhatatlan falak vannak, szigorú határok, amelyek világosan megszabják a kapcsolat minőségét azok számára is, akiknek az életéből egyébként hiányoznak az ilyen struktúrák. Ennek a szabálynak általában láttam értelmét, ám mint annyi más terápiás szabály, amely neurotikus középosztálybeli felnőttek kezelése során alakult ki, ezúttal ez sem tűnt helyénvalónak. Végre megérkezett a busz. Megkönnyebbültem. A következő héten sokáig vártam az ülés után, mielőtt kimentem volna a kocsimhoz. Próbáltam elhitetni magammal, hogy adminisztrálnom kell, valójában azonban nem akartam újra látni a fagyban várakozó családot. Egyfolytában azon törtem a fejem, ugyan mi kár származna egy olyan emberséges gesztusból, hogy hazaviszem őket ilyen hidegben. Vajon ezzel tényleg megzavarnám a terápiás folyamatot? Ezen rágódtam, de szívem szerint hazavittem volna őket. Úgy éreztem, hogy erősebb terápiás hatása lehet az őszinte kedvességnek, mint a terápiát oly gyakran jellemző mesterséges, érzelmileg szabályozott pózoknak. Ekkor már tombolt a tél Chicagóban, csontig hatoló hideg volt. Végül abban állapodtam meg magammal, hogy ha legközelebb is meglátom a családot, hazaviszem őket. Így éreztem helyesnek. És az egyik decemberi estén, amikor hazafelé menet elhajtottam a buszmegálló előtt, ott voltak. Felajánlottam nekik, hogy hazaviszem őket. Sara először visszautasított, azt mondta, hazafelé még a boltba is be kell mennie. Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam. Felajánlottam, hogy elviszem a boltba is. Némi habozás után Sara elfogadta az ajánlatomat, és a család beült a Toyota Corollámba.
A klinikától több kilométer távolságra Sara rámutatott egy vegyeskereskedésre, én pedig megálltam. Sara kezében tartotta az alvó picit, rám nézett, nem tudta, bevigye-e magával a boltba.
— Adja csak ide. Majd én fogom addig. Megvárjuk idekint — jelentettem ki határozottan. Sara körülbelül tíz percet töltött a boltban. Addig mi rádiót hallgattuk, Tina együtt énekelt vele. Én pedig fohászkodtam, nehogy felébredjen a baba. Lassan ringattam, utánoztam Tina édesanyjának mozdulatait. Sara két nehéz szatyorral jött ki a boltból.
— Ezeket hátra rakom, de ne nyúlj semmihez! — mondta Tinának, és a hátsó ülésre rakta a szatyrokat. Amikor megérkeztünk a házukhoz, elnéztem, ahogy Sara kikászálódik az autóból, majd végigmegy a járdán, amelyről nem takarították el a havat. Fogta a picit, a táskáját és az egyik szatyrot. Tina próbálta cipelni a másik szatyrot, de az túl nehéz volt neki, és elcsúszott a havon. Kinyitottam a kocsi ajtaját, kiszálltam, és elvettem a szatyrot Tinától is, és Sarától is. — Hagyja csak, megoldjuk — tiltakozott Sara.
— Tudom, de ma este hadd segítsek.
Sara rám nézett, nem igazán tudta, mihez kezdjen a helyzettel. Éreztem, hogy azt találgatja, vajon tényleg kedves vagyok-e, vagy ez valami bajt jelent. Zavarban volt. Én is zavarban voltam. De akkor is azt éreztem helyesnek, ha segítek neki. Felmentünk a lépcsőn a harmadik emeletre. Sara elővette a kulcsot, kinyitott három zárat, mindezt úgy, hogy a pici fel sem ébredt. Milyen nehéz ennek az édesanyának az élete! — gondoltam. Egyedül kell ellátnia a gyerekeit, nincs pénze, munkája is csak alkalmanként, és gyakran az is fárasztó, sehol egy rokon a közelben. Megálltam a küszöbön a szatyrokkal a kezemben, nem akartam becsörtetni a lakásukba.
— Tegye csak az asztalra! — mondta Sara, miközben bement a szoba-konyhás lakás szobájába, hogy letegye a picit a fal mellett álló matracra. Két lépéssel az asztalnál voltam. Letettem a szatyrokat, és körülnéztem. Volt a szobában egy dívány, vele szemben egy színes tévé, valamint egy kis dohányzóasztal, rajta néhány csésze és mosatlan tányér. A főzőfülke mellett volt egy apró asztal három különböző székkel, az asztalon pedig egy vekni szeletelt kenyér és egy üveg mogyoróvaj. Egy kétszemélyes matrac hevert a padlón, egyik végében gondosan összehajtogatva álltak a takarók és párnák. Újságok és ruhák hevertek szanaszéjjel. Martin Luther King Jr. képe lógott a falon, két oldalán pedig Tina és öccse színes iskolai, illetve óvodai fényképei. A másik falon pedig kissé ferdén egy kép lógott Saráról és a piciről. A lakásban meleg volt. Sara felegyenesedett, és zavartan így szólt:
— Még egyszer köszönjük a fuvart.
Biztosítottam, hogy igazán nem volt nagy vesződség. Meglehetősen kínos pillanat volt. Elindultam az ajtó felé, és közben visszaszóltam:
— Találkozunk a jövő héten!
Tina integetett. Öccsével éppen azt pakolták el, amit az anyjuk vásárolt. Szófogadóbbak voltak, mint sok jóval jobb körülmények között élő gyerek; úgy tűnt, hogy nincs is más választásuk. Hazafelé Chicago legszegényebb kerületein vezetett át az utam. Bűntudat gyötört. Bűntudat, amiért nekem megadatott a szerencse, a lehetőség, az anyagi háttér és a tehetség; bűntudat, amiért annyit panaszkodtam a sok munka miatt, vagy éppen azért, mert nem kaptam meg a várt elismerést valamiért. Emellett úgy éreztem, máris sokkal többet tudok Tináról, aki egészen másféle világban nőtt fel, mint én. És hogy kell lennie valamilyen összefüggésnek az életkörülményei, valamint azon problémák között, amelyek miatt hozzám került. Nem tudtam, mi ez az összefüggés, de azt tudtam, mennyire fontos az, hogyan hatott az érzelmeire, a viselkedésére, a szociális és a lelki egészségére a világ, amelyben felnőtt.
Természetesen féltem bárkinek is bevallani, hogy hazavittem az egyik páciensemet és a családját. Sőt, még egy boltnál is megálltam, majd segítettem felcipelni a lakásba, amit vásároltak. A lelkem mélyén azonban nem érdekelt a hivatalos vélemény. tudtam, hogy helyesen kell cselekednem. Az ember nem hagyhat egy fiatal anyukát, két kicsi gyereket meg egy csecsemőt a hidegben fagyoskodni.
Két hétig őrlődtem, majd amikor legközelebb találkoztam Dyrud doktorral, végül kiböktem, mi történt:
— Megláttam őket a buszmegállóban, és nagyon hideg volt. Úgyhogy hazavittem őket - vallottam meg idegesen, és közben ugyanúgy igyekeztem Dyrud doktor arcáról leolvasni a véleményét, mint Tina az enyémről az ülések alatt. Csak nevetett, mialatt töredelmesen megvallottam, milyen pontokon szegtem még meg a szabályt. Amikor végre befejeztem a vallomást, összecsapta a kezét, és így szólt:
— Nagyszerű! Minden páciensnél kellene családlátogatást tartanunk. Mosolyogva hátradőlt. — Meséljen!
Megdöbbentem. Dyrud doktor mosolya és az arcán tükröződő derű azon nyomban feloldotta a kétheti gyötrődést. Megkérdezte, mit tudtam meg, mire elmondtam neki, hogy egyetlen perc abban az apró lakásban többet elárult arról, milyen nehézségekkel néz szembe Tina és a családja, mint amennyit klinikai ülésekből és interjúkból valaha is megtudhattam volna. Sara és családja még a gyermekpszichiátrián töltött első évem alatt közelebb költözött a. klinikához, így már nem kellett átszállniuk, hanem egyetlen busszal, húsz perc alatt beértek. Többé nem késtek. Nem volt több „ellenszegülés". Továbbra is hetente egyszer találkoztunk.
Részlet A ketrecbe zárt fiú, és más történetek - egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből című könyvből