Az orvosok nem sírnak

Ma megszegtem a szabályokat. Megfogtam a páciensem kezét és együtt sírtunk.

Ez egyáltalán nem volt „profi” magatartás. Sőt, annyira tabu, hogy az orvosok kimutassák érzelmeiket a pácienseik előtt, hogy a Stockfotó-gyűjteményekben nem is létezik ilyen témájú kép. Nem találtam egyet sem, ami illusztrálhatná ezt a cikket. 

Miért sírtam? Aneszteziológusként egy olyan császármetszéshez hívtak, melynél az anya épp megtudta, hogy elhalt a babája. A beteg előző nap kereste fel a műtét-előkészítő szakrendelést, hogy a tervezett császármetszéshez megbeszéljék az érzéstelenítést és az egész eljárást.

A páciens panaszmentes terhessége végén járt. Semmi sem utalt a közelgő katasztrófára. A rendelésen elmondta, hogy egy kicsit izgul, mert a baba keveset mozog. Az orvos elővigyázatosságból elrendelt egy gyors vizsgálatot. Nem volt szívhang.

29 éves praxisomban még soha nem fordult elő, hogy olyan császármetszésnél kellett volna az érzéstelenítésről gondoskodnom, amikor már elhalt a baba. Halvaszülés rendszerint a terhesség korábbi szakaszában fordul elő, amikor a magzat kisebb és a hüvelyi szülés a kevésbé veszélyes megoldás. Keményen végig kellett gondolnom, hogyan végezzem biztonságosan az érzéstelenítést, mik legyenek a beteggel kapcsolatos céljaim.

A császármetszés spinális érzéstelenítésben nem egy kellemes élmény, ennek ellenére lehet örömteli. Sok mellékhatással és kényelmetlenséggel jár még a legjobb érzéstelenítés mellett is. Azt gondoltam, hogy a betegem mélységes szomorúságában nem viselné el a műtétet ébren. Ugyanakkor nem gondoltam, hogy a morfiumtól szedált posztoperációs állapot megfelelő lenne számára az újszülött babával való találkozásra és a gyász megélésére.

Ezért azt gondoltam, hogy ha a műtét alatt spinális érzéstelenítést alkalmazok, ahogy elterveztük, plusz egy általános anesztéziát, akkor a beteg, anélkül, hogy megviselné a beavatkozás, mégis éber és fájdalommentes állapotban lehet a műtét után.

Saját klinikusi észjárásom szerint fő feladatom annak mérlegelése volt, hogyan támogathatom legjobban a betegemet, a férjét és családját, akik mind sokkos állapotban gyászoltak. Régebben talán zavarodottnak és alkalmatlannak éreztem volna magam: az orvosok nem kezelik jól a halált. Valószínűleg visszavonultam volna a tárgyilagosság hűvös bástyái mögé. Most azonban másként gondoltam. Megengedtem magamnak, hogy legyenek érzéseim. Megengedtem magamnak, hogy mélységesen szomorú legyek a baba hirtelen és váratlan elvesztése, a szülők szenvedése miatt. Nem nyomtak agyon ezek az érzések, nem rendítették meg az ítélőképességemet vagy rontották a szakmai munkámat – egyedül annak az orvosi szemléletnek ártottak, melyben a tárgyilagosság és a szakmaiság megdönthetetlen szabály.

Megosztottam érzéseimet a betegemmel. Körültekintő bevezetés után, igyekezetem szerint melegen és együttérzően engedélyt kértem, hogy leülhessek mellé az ágyra. Megfogtam a kezét és elmondtam, mennyire sajnáltam, mikor hallottam a történteket, milyen lesújtó lehet ez számára, és milyen szomorú vagyok emiatt. Együtt könnyeztünk.

Nem javasoltam teljes altatást. Megosztottam vele a gondolataimat arról, hogy a gyászfolyamatban nagyon fontos az első néhány óra a baba megszületése után, amikor kicsi lányát a kezébe kell fogni és beszélni kell hozzá. Elmondtam, hogy azt gondolom, lényeges, hogy ezekben az órákban ne legyenek fájdalmai és éber legyen, de ugyanakkor azt se akarom, hogy bármilyen kényelmetlenséget el kelljen viselnie a műtét során. A lehetséges legjobb megoldás a spinális és általános érzéstelenítés kombinációja. Ezen a ponton könnyekben tört ki, én pedig nem tudtam, mi rosszat mondtam. Kiderült, könnyei a megkönnyebbülés könnyei voltak. Rettegett attól, hogy a műtét alatt ébren lesz, és igazán megkönnyebbülve hallgatta javaslatomat arról, hogy általános érzéstelenítésben lesz a műtét alatt.

Csendesen átbeszéltük az ellátás összes részletét és azt, hogy a férjét hogyan vonjuk be. A konzultáció végén megkérdeztem, átkarolhatom-e. Szorosan magához ölelt.

A műtőben mindenki nagyon kedves, figyelmes és együttérző volt, és jól ment minden. Mind a páciens, mind a férje nyugodt maradt. Tökéletesen kifejlett, de élettelen volt az újszülött lánybaba, mindnyájan mélyen elszomorodtunk. A kórházi lelkész elmondott egy imát, és az operáló stábot korán, még a műszak vége előtt hazaengedték. Mentesültem a nap hátralévő részére jutó feladataim alól.

A következő napon nagyon elfoglalt voltam a műtőben, nem volt időm meglátogatni a betegemet. Igazán meg voltam hatva, mikor a műtéti stáb három tagja megkeresett, hogy átadja a betegem üzenetét: nagyon hálás volt a gondoskodásomért és figyelmességemért. A nap végén összefutottunk, búcsúzóul megcsókoltuk egymást; semmilyen más mód nem fejezte volna ki találkozásunk intimitását. Mindkettőnket mélyen érintette, és azt hiszem, mindketten örökké emlékezni fogunk arra a napra.

Én azért lettem orvos, mert gyógyító akartam lenni; együttérzésemet és megértésemet felkínálva az emberek mellett akartam állni bajaikban, és segíteni nekik túljutni a szenvedéseiken. De a modern orvostudomány nem ismeri el a csodálatos emberi tényező gyógyító erejét. Ha gyógyítónak tartod magad, kihívod a szakma elítélését és gúnyolódását.

Ahogy utazunk szerte a világban, sok történetet hallunk egészségügyi szakemberektől, akik hasonló fájdalmat hordoznak a szívükben: mélyen vágynak arra, hogy együttérzéssel kezeljék és gyógyítsák betegeiket, de az egészségügyi rendszer dehumanizálja mind a betegeket, mind a szakembereket.

Karrierem ezen a pontján már nem sokat törődöm a szabályokkal. Tíz éve kampányolok azért, hogy több együttérzést és emberséget vigyünk az egészségügybe és járom a magam útját, még ha az „szakmaiatlan” is. Tudom a szívemben, hogy a pácienseimhez fűző érzelmi kapcsolat az, ami  életben tart és jobb orvossá tesz engem.

Ahhoz, hogy az orvoslás kultúrája és az egészségügy változzon, több olyan emberre van szükség, akik hajlandók a szabályokat megszegni. Te kész vagy együtt sírni a betegeddel?

Szerző: Robin Youngson aneszteziológus (Új Zéland), a Hearts in Healthcare: The Movement for Human-centred Healthcare mozgalom társalapítója.

Fordította: Bártfai Edit

 

Forrás: http://heartsinhealthcare.com/doctors-dont-cry/