Zsófi egy hónapos lett.
A születésnapja mindig a hála ünnepe lesz, ahogy a hosszú sebhely a hasamon is erre a hálára emlékeztet minden alkalommal, amikor ránézek. A hálára, amit a sors, a gondviselők, az orvosok, a nővérek, a szülésznő és a műtő minden szereplője iránt érzek, akiknek szerepük volt abban, hogy megmentettek minket.
Zsófi életének első két hete azonban a rengeteg veszteségről szól.
Az inkubátorról. Hogy nem lehettem mellette, amikor felvitték a műtőből, amikor lélegeztették, amikor infúziót kapott, amikor vért vettek tőle, amikor a szívéig kanült úsztattak fel és amikor megannyiszor sírt.
Nem én ápoltan a köldökcsonkját, nem én adtam rá az első pelenkát, sem az első ruhát, nem én tettem tisztába, nem én etettem, nem én csepegtettem a szemébe. Nem érhettem hozzá, nem lehetett a mellkasomon, csak ha megengedték.
Soha nem fogom tudni, hogy mik történtek vele abban a két hétben, amikor nem lehettem ott. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy reggel 11 előtt ültünk a padon az anyukákkal, és vártuk, hogy beengedjenek minket. És sokszor nem nyílt ki az ajtó, mert valami közbejött, valakit vizsgálni kellett, valaki megszületett, vagy csak nem és kész.
Aztán minden követ megmozgatva átkerültünk a másik kórházba. Ahol már folyamatosan mellette lehettem. Ahol kikerült az inkubátorból. Ahol közös szobába kerültünk. Ahol én etettem, én tettem tisztába, én csepegtettem a szemébe, a vérnyomását is én mértem, sőt, a monitorhoz tartozó érzékelőt is én cserélgettem a lábain. Én öltöztettem, én ringattam, amikor csak akartam. Szoptathattam, amiben segítséget kaptam. Nem azt mondták, hogy furcsa vagyok, mert kevés a tejem, hogy túl nagy a bimbóm, hogy puha a mellem, hanem azt, hogy minden rendben lesz, a baba még túl pici, de ahogy nő, egyre ügyesebb lesz, és a bimbóm tökéletes.
Soha nem fogom megérteni, hogy amit az egyik helyen lehet, azt a másikon miért nem. Az első két hetünket soha senki nem fogja tudni se visszaadni, se jóvátenni.