Mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, gondolnia kell arra, hogyan hatnak a szavai. Azt nem tudhatjuk, ki milyen történettel, terhekkel, félelmekkel a puttonyában érkezik. De azt igen, hogy aki válságos élethelyzetben van, azt érzékenyen érinthet egy ártalmatlannak tűnő mondat, vagy hangsúly is. Hát még az, ami alapból nem is annyira ártalmatlan! Olvasd el Stefi történetét!
A fiam második gyerek. Előtte a nagylányommal már voltak gondok szinte születésétől kezdve, de végül csak hét évesen kaptuk meg a diagnózist, hogy autista. Pici korában először a mozgásával voltak problémák (egy évig DSGM-eztünk), majd emiatt a beszéde is lassabban fejlődött, máshogyan viselkedett, mint a többiek... idővel sorra hozta az autista tüneteket, de atipikusan, ezért tartott sokáig a diagnosztizálás. Szóval a fiam születése kapcsán az egyetlen vágyunk az volt, hogy minden téren egészséges legyen.
Ő időre és teljesen rendben született, gátvédelemmel. Rooming-inre készültünk (a nagylánynál ezt még nem lehetett), de a „kötelező megfigyelési idő” leteltével csak nem hozták ki... Egyszer csak betoppant egy doktornő, aki elmondta, hogy a fiam bradicard, emiatt szívmonitorra tették és koktélt is kap, mert lehet, hogy bekapott valamit szülés alatt. (Nekem közvetlenül a szülés előtt staphylococcus fertőzésem volt.) Körülbelül a mondókája felénél fogtam csak fel, hogy miről beszél, de akkor is az volt az első gondolatom, hogy „Úristen, nem lehet, hogy a második gyerekemmel is gond van! Ő meg akkor szívbeteg lesz?!” (Jól mutatja ez is, hogy ilyenkor mennyire torzult az anyai érzékelés, gondolkodás.) Már ennek az információnak a megemésztése is nehéz volt, de próbáltam gyorsan beletörődni.
A fiam másik épületbe került, mert csak ott, a koraszülött osztályon volt nyitott inkubátor, így három óránként jártam át szoptatni, emiatt nagyon szomorú voltam, hiszen tudtam, hogy nem csak három óránként van rám szüksége. A néhányadik alkalommal (amikor már épp kezdtem lelkileg is megnyugodni) a következővel fogadott a koraszülöttes nővér a lépcső tetején állva: ANYUKA, NAGY BAJ VAN!
Ott azt hittem, hogy végem, csoda, hogy nem vétettem el a lépcsőt. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy a fiam - meghalt. Életemben még akkorát nem dobbant a szívem.
Ezután folytatta: A fia nem fogadja el a cumisüveget! – Ó, hogy az a radai rossebb! Hirtelen kifakadt belőlem a megkönnyebbült nevetés. Nagyon örültem neki, hogy a fiamnak én kellek és nem az üveg. Később tudtam megfogalmazni, hogy mennyire durva volt ez a mondat. A nővér tudta, hogy mi a helyzet a fiammal, jobban, mint én (még ha a családi előzményekről mit sem sejtett) és mégis képes volt azzal fogadni, így, hogy nagy baj van. Hogy lehet egy frissen szült anyának ilyet mondani, főleg olyannak, akinek a babája koraszülött osztályra került? Szinte biztos, hogy fel se merült benne, hogy ezzel mennyire megijesztett. Végül szerencsére minden jól alakult, ha volt is fertőzés, gyorsan elmúlt. De a nővér szavai a mai napig a fülembe csengenek, ékesen bizonyítva, hogy mennyire könnyű ilyenkor pusztítani.