Megrendelhető Robin Youngson Együttérző gyógyítás című könyve! A könyv megjelenése a PAF Alapítvány, a HVG és az Affidea együttműködésének köszönhető. Jim Convay előszavánnak olvasásával bepillantást nyerhetsz a könyv hangulatába és gondolatiságába.
Az egészségügyben töltött negyvenhat évem alatt voltam ügyintéző, menedzser, adminisztrátor, felsővezető, igazgatósági tag, oktató és élethosszig tanuló diák. Megtanultam, hogy milyen erő és mennyi előny rejlik a beteg- és családközpontú ellátásban. Meggyőződtem róla, hogy az együttérzés, a méltóság, a tisztelet, az információ-megosztás, a részvétel és az együttműködés elengedhetetlen a betegellátás bármely szintjén.
Látásmódomat a Bostoni Gyermekkórházban, a Dana Faber Onkológiai Intézetben és az Egészségfejlesztési Intézetben szerzett páratlan élményeknek, és az ott dolgozók bátor közösségének köszönhetem. Lenyűgöző reformerektől tanultam a Beteg- és Családközpontú Gondozás Intézetében, a Schwartz Központban, a Picker Intézetben, a Planetree-nél és sok más szervezetnél.
Ez alatt a hosszú út alatt újra és újra ráébredtem arra, hogy nekünk, vezetőknek nem voltak módszereink, amivel elősegítettük volna a dolgozók biztonságos, hatékony és együttérző munkavégzését.
Nem számít, mennyire kiválóak a munkatársaink, rendszerhibák és emberi mulasztások fognak kárt okozni a betegeknek. Az ebből fakadó frusztráció és közösségbomlasztó hatás a munkatársak számára rettenetes lehet.
Szemtanúja voltam, hogy milyen kivételes ereje van a kollégák olyasfajta támogatásának, amit a főnök egy öleléssel kezd, majd arra összpontosít, hogy „Mi történt?”, és nem azt kutatja, hogy „Ki hibázott?” Ez a vezető azt is újra és újra megfigyelte, hogy milyen direkt kapcsolat van a jó munkahelyi légkör, a pozitív betegélmény és a beteg köré szervezett ellátás (Integrated Practice Unit – IPU) között.
Ahogy figyeljük a betegeinkkel, munkatársainkkal szerzett tapasztalatokat és a nemzetközi gyakorlatot, rendszeresen szigetekkel, falakkal és az együttműködés hiányával szembesülünk.
A „kapcsolatorientált” emberek nem állnak szóba sem az „empatikus” tömeggel, sem az „együttérzés” szószólóival. A „betegközpontúság” hívők megkülönböztetik magukat a „családközpontúság” bajnokaitól, és egyik sem kapcsolódik a „családokról gondoskodók” csapatához.
A gyógyító személyzetre összpontosító kezdeményezések között a beteg teljesen eltűnt a képről. A tudomány és vezetésfejlesztés más területein szerzett tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy elvesztegetjük azt az erőt, ami a tudásmegosztásban és a közös koncepciók kialakításában rejlik.
Arról álmodom, hogy a globális egészségügyről szóló párbeszéd most végül fordulóponthoz jut: elkezdünk együtt beszélgetni a betegekről, a nyilvánosságról, személyiségről, ápolókról, partnerségről, elkötelezettségről, empátiáról, a műhibák áldozatairól (az orvos is áldozat!), kapcsolatokról, együttérzésről, közös döntéshozásról, közösségről és sok minden másról.
De már most ünnepelhetjük az erősödő tudatosságot, számtalan területen tapasztaljuk, hogy megváltoznak a hiedelmek, néhány elszigetelt példát látunk arra is, hogy a gyakorlat és a viselkedés is változik. Az EGYÜTTÉRZŐ GYÓGYÍTÁS az utóbbiak számára jelent inspirációt.
Amikor hozzáfogtam a könyv olvasásához, majdnem letettem. Az eleje nagyon kemény és szemléletes. Azonnal az embertelenségre, a működésképtelen és személytelen beteggondozásra irányítja a figyelmet, a szenvedésről beszél, ami mindebből következik, a károkról és arról, hogy milyen drámaian hat ez a betegekre, az egészségügyi személyzetre, és mindenkire, akiknek róluk kellene gondoskodni.
Bárhol is dolgozzunk az egészségügy területén, mindenütt azt látjuk, hogy a munkatársaknak már nincs idejük az együttérző gyógyításra. Ha már nem élvez elsőbbséget az együttérzés pácienseink szolgálata során, ennek eredménye gyakran a kiégés lesz. Negyvenhat év után ezt nagyon is jól tudom, láttam, megtapasztaltam, éreztem, és a mai napig elszomorít.
Rávettem magam, hogy olvassam újra Peter Senge: Az 5. alapelv * című könyvét, ami megtanított arra, hogy szembe kell szállnunk a valósággal, komolyan venni álminkat, és vakmerő célokat kell kitűznünk.
Olvasás közben egyre izgatottabb lettem. Olyan, számomra új fogalmakkal találkoztam, mint a pozitív pszichológia átfogó koncepciója, az attribúciós vagy magyarázó stílusok. Megtudtam, hogy a kedvesség tanulható, szokássá fejleszthető, és hogy bármilyen apró cselekedetünknek nagy hatása lehet. A falak leomlottak!
Bár az „önértékelés” és az „empátia” az oktatási területem, most új témákat találtam. Váratlanul olyan elképzelésekre és ötletekre bukkantam, melyeket sikerrel használhatunk a szakmákon átívelő együttműködő tanulás során.
Az egyik kedvenc meghatározásom a vezetői tevékenységről: „Vidd az embereket olyan helyre, ahova nem akarnak menni, úgy, hogy remekül érezzék magukat, amikor odaérnek.”
Vezetőként fontos új felfedezés volt számomra az Appreciative Inquiry (AI) modell, és annak megértése, hogy milyen hatást gyakorolunk másokra, mi a pozitív légkör és a tudatos jelenlét fogalma. Úgy gondolom, hogy mindez értékes tudás lehet minden egészségügyben dolgozó vezető számára.
Tudjuk, hogy nehéz helyzetekbe kerülhetünk orvosként, ápolóként, betegként és vezetőként egyaránt. De tisztában vagyunk azzal is, hogy milyen fantasztikus ajándékok is várhatnak ugyanitt.
„Első a szeretet és a szenvedély, utána jön a stratégia és a taktika.” – mondta egyszer Avedis Donabedian. Miközben az EGYÜTTÉRZŐ GYÓGYÍTÁST olvastam, tisztán körvonalazódott bennem az optimális szeretetben és szenvedélyben rejlő lenyűgöző lehetőség és erő.
A könyv (eredeti) címe (Time to care – Itt az idő a gondoskodásra) mindent elmond. Meg kell találnunk az időt arra, hogy gondoskodjunk magunkról, munkatársainkról, és mindenkiről, aki ránk szorul.
Robin Youngson utat mutat könyvében az egészségügyben dolgozóknak, hogyan hallgathatnak a szívükre, hogyan dönthetnek úgy, hogy munkájuk és a pácienseik felé egyaránt szeretettel fordulnak, hogyan szerezhetik meg az együttérző gyógyításra való képességet, hogyan emelkedhetnek felül az intézményi korlátokon, és hogyan kapcsolódhatnak egy világméretű mozgalomhoz, mely által javíthatják a betegellátás minőségét.
A könyv végeredményben egy ajándék, amelyben a tudományterületeket összekötő koncepciók és új lehetőségek rejlenek: mozgósítás a változásra; segítség abban, hogyan fogjunk hozzá; és magyarázat arról, hogy a változtatást miért éppen önmagunkkal kell kezdeni.
Jim Conway
Adjunktus, Harvard School of Public Health, Boston
*Peter Senge: Az 5. alapelv HVG Kiadó Budapest, 1998