Abraham Verghese: Könnyek kapuja

 A sebészetet végül gyermek- és kamaszkorom rendíthetetlen tanúja és kísérője, Főasszony miatt választottam.
 - Mi a legnehezebb feladat, amit el tudsz képzelni magadnak? - kérdezte, amikor életem első felének legsötétebb napján tanácsért fordultam hozzá.
Megborzongtam. Főasszony hajszálpontosan beletalált az igyekezetet a becsvágytól elválasztó résbe.
- De miért válasszam éppen a legnehezebbet?
- Azért, Marion, mert Isten hangszere vagy. Nem hagyhatod ezt a csodás zeneszerszámot a tokjában porosodni. Szólaltasd meg! Tanuld ki minden csínját-bínját! Miért elégednél meg a Szamárindulóval, ha a Glóriát is eljátszhatod?

Hogyan is hozakodhatott elő éppen ezzel a lélegzetelállító dallammal, aminek hallatán örökké úgy érzem, az összes földi halandóval együtt bénult áhítattal bámulok a fejem felett megnyílt mennyországra? Főasszony egyenesen formálódó lelkem legmélyére látott.

- Képtelen volnék Bachot játszani - motyogtam. - Sose volt a kezemben hangszer, a kottát se ismerem.

- Nem, Marion, nem Bach Glóriáját kell eljátszanod - felelte lágy hangon Főasszony, és bütykös kezével végigsimított az arcomon -, hanem a sajátodat. A te glóriád, a te dicsőséged benned lakik. Nincs nagyobb bűn annál, mint ha az ember nem keresi meg magában azt a kincset, amit Isten beléje rejtett.

Természetemnél fogva talán alkalmasabb lettem volna az olyasféle, megfigyelésen alapuló orvosi szakterületekre, mint például a belgyógyászat vagy a pszichiátria. Már a műtő puszta látványától is csatakosra izzadtam, beleim pedig mind a mai napig görcsbe rándulnak, ha eszembe jut, hogy szikét kell fognom a kezembe. Egyszóval, a sebészetnél nehezebb feladatot elképzelni sem tudtam. Így lettem sebész. Harminc év elteltével sem a gyorsaságomról, a bátorságomról vagy szakmai újításaimról vagyok híres. Meg is elégszem annyival, ha állhatatosnak vagy szorgalmasnak tartanak, és elismerik, hogy módszereimet mindig a beteg pillanatnyi lelkiállapotához igazítom. Kollégáimból merítek erőt, akik mindig engem keresnek meg, ha valamiért nekik maguknak kell a kés alá feküdniük. Jól tudják, hogy Marion Stone a lábadozás időszakában is éppúgy velük fog érezni, mint az operáció előtt vagy bent a műtőben. Jól tudják, hogy számomra az olyasféle hangzatos sebészközhelyek, mint „vágjunk bele!" vagy „amit kiszedünk, többé nem fáj" csupán a szakmámbéliek szellemi sivárságát mutatja. Az általam oly igen tisztelt sebész, vagyis apám szavaival: „a legsikeresebb műtét az, amit el sem végzünk”' Tudni a határaimat, beismerni, ha egy-egy feladat túlnő rajtam, és apámhoz hasonló szakmai rátermettségű sebészhez továbbküldeni a beteget - ez a tehetség, ez a fajta hozzáértés aligha látványos.

Volt olyan alkalom, hogy életveszélyben forgó beteg láttán könyörögni kezdtem apámnak, operálja meg. Ő csak állt csendben az ágy mellett, ujjait pulzusszámlálás után is mintegy a beteg csuklóján felejtve, mintha a bőr érintése vagy az erőtlenül lüktető ütőér segítené döntésre jutni. Arcán feszült figyelem tükröződött. Szinte látni véltem az agyában csikorgó fogaskerekeket, szemében pedig mintha könnycsepp csillant volna. Gondosan mérlegelte a lehetőségeket, majd fejcsóválva fordult félre. Utána indultam.

- Doktor úr! - szólítottam meg a neki kijáró címen, holott legszívesebben rákiáltottam volna: Apám! - Ez az utolsó esélye.

Tudtam persze, hogy ez az esély is elenyésző, és az első szippantásnyi éter is végzetes lehet. Apám a vállamra tette a kezét, és csöndesen megszólalt, mintha nem is a fiához, hanem valamelyik fiatalabb kollégájához beszélne.

- Ne feledd a tizenegyedik parancsolatot, Marion - mondta. - Amin nem segíthetünk, azon rontanunk sem szabad.

Később sokszor eszembe jut ez a mondat az addisz-abebai teliholdas éjszakákon, amikor kések villannak, kövek és golyók röpködnek, a bőrömet idegenek vére és csontszilánkjai pettyezik, mintha a Hármas Számú Műtő helyett legalábbis mészárszékbe kerültem volna. Eszembe jutnak apám szavai, bár sokszor csak utólag derül ki, javítottam vagy rontottam-e a helyzeten. Operálni a jelenben kell. Később persze, az utólag okoskodó elméletgyárosok, a „Tanuljunk a hibáinkból!” mottójú orvosi továbbképző konferenciák törzsvendégeinek visszapillantó szemüvegén keresztül kristálytisztán látszik a helyes megoldás. Hasonló dolog az élet is. Előrefelé éljük, de megérteni csak visszanézve lehet. A kocsi is csak akkor áll meg, miután elütött valakit. Ötvenedik életévemet elérve is hódolattal tekintek a felnyitott has-és mellüregekre. Szégyen tölt el annak gondolatától, hányféle módon képes az ember bántani és megnyomorítani a másikat, hányféleképpen szentségteleníthető meg az emberi test. A tüdő és a mögüle kikandikáló szív, a rekeszizom égisze alatt bizalmas párbeszédbe merülő máj és lép kabbalisztikus harmóniája láttán újra és újra elakad a lélegzetem. Ahogy nálunk, orvosoknál mondani szokás, „végigszaladok a beleken" penge vagy golyó ütötte seb után kutatva, kezem alatt tekergőzik a csillogó csatorna, amelyből nem kevesebb mint huszonhárom lábnyi fér el ilyen kis helyen. Annyi belet végigsimogattam már az afrikai éjszakákban, hogy összekötve talán a Jóreménység fokáig is elérhetnének, a kígyó feje egyelőre mégsem látszik. Látszik azonban megannyi hétköznapi csoda, ott lapulnak a bőr, a bordák és az izomzat alatt anélkül, hogy a gazdájuk bármit is tudna róluk. Kell annál nagyobb megtiszteltetés, mint hogy ezeket megláthatom?


Részlet Abraham Verghese: Könnyek kapuja című művéből.

 

 

e-max.it: your social media marketing partner


 Támogatóink: