Túlkapások

A felesleges orvosi beavatkozások a beteg fizikai károsodása mellett anyagi kárt is okoznak. A jobb betegedukáció, és a beteggel való szorosabb együttműködés viszont csökkenti a beavatkozásokat és a költségeket.
Amerikában készült egy felmérés, melyben több mint egymillió biztosított anyagát vizsgálva kiderült, többségük részesült már valamilyen felesleges orvosi beavatkozásban. „Low/no value care”-nek nevezik mindazon beavatkozásokat, melyek nem visznek előre, vagy egyenesen károsak. Huszonhat ilyen beavatkozást azonosítottak, melyek közt szerepel például az EEG, ha azt egyszerű fejfájás kapcsán végzik, vagy egy koszorúért tágító műtét jó szívműködésű ember esetén.

Az író egy korábbi „A költség-talány” című cikkében a texasi McAllen városának felesleges orvosi költségeit tárta fel. Cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a hasonló demográfiai környezetben lévő El Paso-ben sokkal költséghatékonyabban működik az egészségügyi rendszer. Kiderült, a McAllen-i orvosok többségének tulajdonrésze van valamilyen egészségügyi szolgáltatónál, így abban érdekeltek, hogy minél több vizsgálat és beavatkozás történjen.
A cikke nyomán, nagyszabású áttekintés, tisztogatás zajlott az érintett területen. Ennek következtében az orvosok rádöbbentek, górcső alatt vannak, jobb, ha a szigorúan a szakma szabályai szerint kezdenek eljárni.
Az ezt követő években jelentős megtakarítás és javuló orvosi statisztikák mutatkoztak. A változás olyan jelentős volt, hogy felmerült, hogy a cikk nyomán végbement vérfrissítésen kívül egyéb tényezőnek is lennie kell a háttérben.

Egy évvel a cikk megjelenése után az Institute of Medicine is végzett egy kutatás, miszerint az egészségügyi kiadások 30 %-a felesleges szolgáltatásokra megy el. Ez éves szinten 750 billió dollárra tehető, amely több, mint az egész USA alapszintű oktatásra szánt költségvetése. Egy nagyobb kutatás megerősítette, hogy majd minden család ki van téve a túlzott egészségügyi beavatkozásoknak. Sok ezer dollárt költenek olyan vizsgálatokra, melyek nem viszik őket közelebb a betegségük okához, vagy a gyógyuláshoz.

Kérdés, hogy miért nem tud erről senki?

Mind az orvos, mind a beteg jobban fél túl keveset tenni, mint túl sokat. Ennek azonban sokszor súlyos következményei vannak, hisz a felesleges vizsgálatokat, beavatkozásokat, szövődmények követhetik. Még a legjobb szakemberek is gyakran a túlkapás felé hajlanak. Majdnem mindenkinek van rémtörténete az egészségügyről. Az látszik, hogy a beteg kénytelen saját erőből tájékozódni, hogy informált döntést hozhasson a betegségével kapcsolatban. Ennek okára világított rá Kenneth Arrow Nobel-díjas közgazdász. Az egészségügyet hozta példának arra, hogy milyen hátrányban van a vásárló, ha kevesebbet tud a termékről, mint az eladó. Az információs aszimmetria miatt az orvos hatalmi helyzetben van, így a beteg többnyire követi a javaslatát.

Az elmúlt években robbanásszerűen megnőtt a diagnosztikai lehetőségek tárháza, amely egy újabb jelenséget, a túlvizsgálást eredményezte. Nehéz volt felismerni, hogy ennek is vannak veszélyei, káros hatásai (l. túl sok radiológiai vizsgálat daganat kockázatot növelő hatású).

Meg kell érteni, hogy minden vizsgálat értéke annyi, amilyen eséllyel súlyos betegségre derít fényt. A túlvizsgálás eredménye a túldiagnosztizálás (nem összetévesztendő a félrediagnosztizálással). A túldiagnosztizálás során olyan állapotra derült fény, amely ismeretének hiánya nem okozna gondot az életünk során.

Például a daganatok esetében alkalmazott szűrővizsgálatok kapcsán is felmerülnek kérdések. A túldiagnosztizálás szakterületén kutató H. Gilbert Welch véleménye szerint a daganatokkal nem szabadna egyformán eljárni. Vannak olyanok, melyek mint a madarak, mire észleljük őket, már tovaszálltak, elterjedtek a testben, míg mások lomha teknősként viselkednek, nem mennek sehova, nem szóródnak, így eltávolításukra sincs szükség. A diagnosztikus lehetőségeknek köszönhetően például megugrott az észlelt (teknősként viselkedő) pajzsmirigy daganatok száma, ugyanakkor a halálozási ráta változatlan maradt, míg a sebészeti beavatkozások maradandó szövődményei jelentősen nőttek. Véleménye szerint a méhnyak és vastagbél daganatok esetében (ők sorolhatók a madarak közé) van jelentősége a korai diagnózis felállításnak és kezelésnek, mert az számottevő csökkenést eredményezett a halálozásban.

A járványos túlvizsgálás, túldiagnosztizálás, túlkezelés megállítására az első stratégiát a biztosító társaságok jelentették az 1990-es években. A dolog a visszájára sült el, mert a biztosítók hozzá nem értése nyomán rengeteg hibás döntés született, akár emberek halálát okozva ezzel. Azóta újabb megközelítések láttak napvilágot.

A Walmart áruházlánc programjában a dolgozók nagy költségű egészségügyi problémáit (pl. gerinc- vagy szívműtétet, transzplantációt igénylő betegségeket) olyan centrumokban orvosolják, melyek a legjobb referenciákkal rendelkeznek az adott területen. Az ott dolgozó orvosok kimagasló szaktudással döntenek a hozzájuk érkező betegek terápiájáról, és csak valóban indokolt esetben, akkor azonban a legmagasabb színvonalon végeznek műtétet. Ez nem puszta jószívűség a Walmart részéről, hanem üzleti érdek, hisz ha kevesebb a komplikáció, a dolgozók gyorsabban gyógyulnak, így hamarabb térnek vissza a munkába.

A Walmart programja kapcsán kiderült, hogy az egészségügyben a legtöbbet azon lehet spórolni, ha nem végzünk felesleges beavatkozásokat.

Térjünk vissza a szerző korábbi cikkéhez és az öt évvel később látott változásokhoz.

Kiderült, hogy a költségek csökkenésében jelentős szerepe volt a WellMed nevű cégnek. Külföldi példákra és statisztikákra alapozva meggyőzte a biztosítókat, hogy finanszírozzák egy hatékonyabb háziorvosi ellátó rendszer kiépítését, amely hosszútávon olcsóbban fenntartható, mint az eddigi rendszer, és a betegség-statisztikák is javulnak majd. Leszerződtette a háziorvosokat, és olyan jól működő praxis teameket hoztak létre, melyben az asszisztens pl. képzett dietetikus, tudja, hogy vezessen egy rosszul együttműködő cukorbeteg embert a helyes életvitel felé. A felesleges beavatkozásokat felváltották szükségesek, a rutinszerű tovább küldés (magas költségű kórházi kivizsgálásra) helyett a praxison belül menedzseltek eseteket. Több időt fordítva a betegre, a beteg-edukációra jobb együttműködést és nagyobb arányú gyógyulást értek el. A megtakarított dollár milliók 60%-a pedig visszaforog az orvosokhoz, bónuszok és további fejlesztések formájában.

Jó példa erre az egyik bevont orvos és friss betegének esete. A 65 éves cukorbeteg férfi extrém magas vércukor értékkel jelentkezett a háziorvosnál. Az orvos néhány egyszerű rutin vizsgálattal meggyőződött róla, hogy a férfi nincs olyan állapotban, hogy az napokon beül életveszélyes anyagcsere kisikláshoz vezetne. Ennek tudatában nem küldte tovább kórházba, hanem az új rendszer adta lehetőségeknek köszönhetően volt ideje átnézni a férfi gyógyszereit, megbeszélni vele, hogy azokat hogy szedi, és fényt deríteni a magas vércukor okára, egy súlyos félreértésre. A férfi ugyanis mérte ugyan a cukrát, de gyógyszert csak akkor vett be, ha azt magasnak találta. Ezt követően az orvos elmagyarázta neki a betegsége lényegét, és hogy miért kell azt folyamatosan kezelni, majd a nővér részletesen megmutatta az inzulinadagoló használatát, a vércukor és inzulin értékek megfelelő feljegyzését, valamint utánkövetési tervet állított fel, hogy a következő hetekben, hónapokban, hogy konzultáljanak a beteggel.

A 2010-ben indult „Affordable Care Act” kezdeményezés lehetővé teszi, hogy az 5000-nél több biztosítottat ellátó praxisok közvetlenül az állammal szerződjenek, mint „fenntartható egészségügyi szervezet”, így az általuk megtakarított pénz 60 %-át megkaphassák.

Visszaüthet-e ez a tendencia? A „kevesebb-több” elv nem fog végül túlzottan konzervatív orvosláshoz vezetni? A tökéletes rendszert még nem találták ki, de a jelen helyzet igen messze van attól, hogy beletörődhessünk. Egyelőre az USA egészségügyi költségvetésének harmada felesleges beavatkozásokra megy el, sőt időnként emberéletek rovására történik.

A fenti ismeretek tükrében elgondolhatunk, hogy a legközelebbi egészségügyi problémánk kapcsán mi hogy döntünk majd...?


Atul Gawenda, The New Yorker-ben 2015. Május 11-én megjelent cikke nyomán