A hatékony orvos-beteg kommunikáció kiemelten fontos a terápiás orvos-beteg kapcsolat építésében.
Kutatások bizonyítják, hogy a hatékony orvos-beteg kommunikáció éppen olyan mérhető javulást hozhat a beteg állapotában, mint a gyógyszerek, ami részben magyarázatot ad az eredményes placebo hatás klinikai vizsgálataira is.
Három évtizeddel ezelőtt nagyon másképp tekintettek a rákra. A diagnosztizált rákbetegeket egyszerűen a rák áldozatai ként aposztrofálták.
Egy kis csoportnyi „rák-áldozat” azonban megelégelve ezt, 1986-ban, szakértők bevonásával megalapította az NCCS-t, ezzel változtatva az onkológiás kultúrán: rák áldozataiból rák túlélői lettek, megalapítva a túlélés definícióját, a diagnózistól a kiegyensúlyozott életvitelig, ezzel normát adva a rákosok közösségének, beleértve a Nemzeti Rák Intézetet is (NCI)
2016 januárjában és februárjában tízfős fókuszcsoportokban, onkológusi részvétellel az Edge Research Központ folytatott kísérleteket. Ezekből kiderült, hogy mind a betegek, mind az onkológusok nagyon különböző álláspontokat képviselnek. A betegek - attól is függően, hogy mely stádiumban voltak éppen-, többnyire azt preferálták volna, hogy legyen közük/beleszólásuk kezelésük alakulásába. Az onkológusok részéről is változatos képet mutatnak a reakciók. Náluk gyakori az apáskodás, vagy az útmutató viselkedés.
Mindkét fél részéről egyetértés van a bizalom fontosságát tekintve, bár az ide vezető utat tekintve eltérőek a vélemények. Általában véve megfogalmazható, hogy a betegek szeretnék, ha meghallanák őket, valamint szeretnék, ha be lennének vonva a választási folyamatba a kezelésüket illetően.
A betegközpontú ellátás egyre nagyobb figyelmet kap az orvosi közegben. Az onkológusok szerint azonban ez átpolitizált, orvos-ellenes fogalom, ami csak az orvosi teljesítményt meghatározni akaró bürokratákat szolgálja. Mindazonáltal a betegek arról számoltak be, hogy számukra hasznosnak bizonyulna például, ha terápiás kezelésüket papíron nyomon követhetnék, mert a „kemo-ködben” nehezen igazodnak el.
A kutatás kis létszámú fókuszcsoportokban zajlott, ahol kiderült, hogy az onkoógusoknál a kor, a praxisban eltöltött évek száma, a nem megfelelő felkészítés és még számos tényező befolyásolja őket abban, hogy készek-e tovább tanulni/fejlődni – például a kommunikációt tekintve. Ezért szükség lenne egy átfogóbb felmérésre, amibe hasznos lenne bevonni a betegápolás más résztvevőit is.
Az eredeti cikk itt olvasható:
Forrás: Daniel Weber, MPM, and Shelley Fuld Nasso, MPP
Learning About Oncologist–Patient Communications by Speaking Directly With Each