A PAF az emberibb egészségügyért mozgalom vezetőjeként egy témát szeretnék vitára bocsájtani.
”No one dies alone” – azaz ne haljon meg senki egyedül. Ez egy amerikai egészségügyi civil kezdeményezés szlogenje, amely azt tűzte ki céljául, hogy a kórházakban senki ne haljon meg egyedül. Ezért minden munkatársat – legyen az akár a kórházi könyvtáros, vagy ételhordó, műtősfiú vagy ápolónő, az orvosokról már nem is beszélve – kiképeznek haldoklók kisérésére, hogy senki ne maradjon egyedül élete egyik legnagyobb, legjelentősebb pillanatában. A kórházi közösségek pedig vállalják, hogy nem hagynak senkit egyedül meghalni...
Hosszú évtizedek küzdelme, hogy a születés terén elérjük ugyanezt, és még mindig nem vagyunk a célunknál. Pár évtizeddel ezelőtt a szülés a színfalak mögött, a kompetens kórházi alkalmazottak közreműködésével zajlott, az anyák egyedül vajúdtak, az apa és a család kint várakozott, a babát azonnal elvették, megfürdették, megetették, majd sok óra múlva, amikor úgy gondolták, visszahozták és átadták ismerkedésre az anyának.
Ma már általában jobb a helyzet. Sok kórházban van az apa, az orvos és a szülésznő mellett dúlák is támogathatják az anyákat. Az újszülöttről pedig kiderült, hogy a születését követően az édesanyja bőrével érintkezve érzi magát a legjobban és így tud azonnal a legnagyobb életerőre szert tenni. Van, ahol még a koraszülöttet is azonnal az anyára teszik és nem az inkubátorba, kérik az anyukákat, hogy egyre több időt töltsenek bent és szoptassák koraszülött kisbabájukat, és tartsák a mellkasukon.
A haldoklás terén nagy a lemaradás.
Ma a magyar kórházi gyakorlat ismereteim szerint az, hogy főszabályként az intenzív osztályra alig engedik be a hozzátartozókat, illetve közelharc árán lehet elérni, hogy a haldokló hozzátartozóval éjszakára ott lehessen maradni, akár csak egy széken ülve fogni a kezét. Olyanról meg végképp nem hallottam, hogy a kórházi dolgozók vagy akár önkéntesek ott lennének a haldoklóval, és ”kísérnék„ ezt a valójában legszentebb folyamatát az életnek.
Úgy teszünk, mintha a haldoklás nem lenne része a gyógyító intézményekben zajló mindennapoknak. Pedig az. Csak éppen nincsen rá protokoll.
Az az egyezményes rend, hogy elhallgatjuk, szemlesütve fogadjuk, hogy hazamentünk, mert küldtek, és másnapra üres az ágy.
Az az ágy, ahol az anyánk, az apánk, a férjünk, a legjobb barátunk, vagy a szerelmünk feküdt.
Embertársam!
Kérlek, állj meg egy pillanatra. Gondolj most arra az életre, emberre, gyerekre, szülőre, lelki társra, aki a legszentebb számodra itt a földön. Gondold el, hogy valami baj éri, elszakítják tőled, azzal a céllal, hogy gyógyítsák, szakszerűen ápolják, de ezzel bekerül egy olyan intézménybe, ahol egyezményesen elfogadtuk, hogy a legválságosabb pillanatokban nem lehetünk vele.
Tegyük föl együtt a kérdést: miért?
Én ott maradhattam az édesapámmal az Uzsoki Utcai Kórházban, mert megvívtam akkor este azt az egyszeri csatát a fiatal osztályos éjszakás doktornővel, aki ennek az ellenkezőjére volt kiképezve. Én fogtam le az apám szemét, nem halt meg egyedül. De csak azért, mert küzdöttem. És akinek nincs ereje küzdeni?
Kérlek, támogasd civil mozgalmunkat: hogy senki ne haljon meg egyedül!
Oszd meg, ha egyetértesz!
Csatlakozz önkéntesként, ha tenni szeretnél!
Csatlakozz, ha kórház munkatársa vagy, hogy együtt dolgozzuk ki a programot!
Csatlakozz, ha szervezetfejlesztő vagy, hogy segíthessünk a kórházaknak előrelépni ezen a téren.
Írj történetet, ha szeretnél valamit megosztani erről!
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Mezei Andrea
PAF az Emberibb Egészségügyért Közhasznú Alapítvány