Együttérző gyógyítás a nem együttérző egészségügyben (4)

4. A betegeknek törődésre van szükségük, nem segítségre vagy kész megoldásra

Rachel Naomi Remen, amerikai orvos, az együttérző orvoslás úttörője, írt egy nagyszerű tanulmányt „Megoldás, segítség és törődés” címmel. Tizennégy évig képeztem magam, hogy aneszteziológussá váljak, és azt gondoltam, az a feladatom, hogy szakértő legyek, aki meggyógyítja, és segíti a betegeit. Fogalmam sem volt a "törődésről".

Remen rámutatott, hogy a „megoldás” és a „segítés” gyakorlatilag döntés a betegeinkről, és a kontroll folyamatos fenntartása. Ha megpróbáljuk „technikailag” megoldani betegek problémáját, azt mondjuk, hogy betegségük egyszerű beavatkozással rendezhető. Néha ez helytálló – például ha eltört a lábam, akkor azt szeretném az orvostól, hogy rögzítse. Ha azonban krónikus betegségtől szenvedek, azt nem lehet ilyen egyszerűen helyrehozni. Nem csak tablettákat, hanem segítséget szeretnék, hogy tudjam élni az életem.

Hasonlóan, ha csupán tetteinkkel segítünk a betegeken – ami dicséretesnek tűnik – azt azb ítéletet alkottuk meg a feje fölött, hogy tehetetlen. Minden alkalommal, amikor megmentünk, és meggyógyítunk egy beteget, csökkentjük azt a képességét, hogy meggyógyítsa saját magát. Az állandó „helyrehozással” és segítséggel  olyan kultúrát teremtünk, ahol az orvosok felelősek azért, hogy a betegek valamennyi betegsége, búja, baja megszűnjön. A betegek pedig úgy jönnek az orvosi rendelőbe, hogy egy gyors megoldást akarnak – adjon egy bogyót, doki! Nem számít, hogy a betegség a sok éves nemtörődömségük eredménye.

Ha azonban törődünk a betegeinkkel, akkor radikálisan megváltoztatjuk az erőviszonyokat. A beteg az, aki meghatározza a menetrendet. Magasan képzett egészségügyi szakemberként, a saját klinikai programom ráerőszakolása helyett, a tudásom, képességeim és a törődés erejét hozom a betegek életébe. Ez a gyógyítás felszabadító útja.

Szerényebbé kell válnunk, hogy törődni tudjunk a betegekkel. Értékelnünk kell a minden emberben fellelhető rendkívüli gyógyító erőt, és azt, hogy amikor a páciensek felépülnek, abban a mi orvosi kezelésünk gyakran csak kis szerepet játszik. Pácienseink eredményei rengeteg olyan tényezőtől függnek, amelyek rajtunk kívül állnak. A régóta praktizáló orvosok mind megtanulják ezt az alázatosságot. Vannak rákos betegek, akik évtizedekig élnek egy olyan betegséggel, amiről azt gondoljuk, hogy végstádiumú! Mások feladják és rohamosan romlik az állapotuk. Néha a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy egyszerűen odaülünk a betegeink mellé nehéz pillanataikban, és nem fordulunk el. Ezeken a kríziseken kívül, a gyógyítás nyilvánvalóvá válik az együttérző kapcsolatok varázslatán keresztül.

Ez a szemlélet segít, hogy elengedjük páciens eredményeihez való kötődésünket, miközben együttérző gondoskodásunkat, tudásunkat és képességeinket ugyanúgy a páciensek szolgálatába állítjuk. A kötődés nélküli őszinte együttérzés nagyon különbözik a klinikai tárgyilagosságtól, ami lehet szívtelen.

A betegekkel való törődéshez meg kell tanulnunk figyelmesen hallgatni. El kell engednünk az ítélkezést. Minden betegre fantasztikus emberi lényként kell tekintenünk, aki tele van az egészségre, gyógyulásra, jóllétre és stressz-tűrésre való képességgel. Ahelyett, hogy csak a betegeink problémáira fókuszálnánk, elkezdjük felfedezni az erősségeiket is.

A betegek gyakran hosszú panaszlistával érkeznek. Ha bizalmas kapcsolatot tudunk alakítani, és figyelmesen hallgatjuk, gyakran felfedhetjük a betegség rejtett forrását. Ha így járunk el, az összes panasz elmúlik. A betegek magabiztosabbak lesznek és több kapacitásuk lesz az öngyógyításra. Meglepődtem, hogy mennyire megváltoztak a rendeléseim. Sokkal gyorsabban eljutunk a problémák okához.

Ennek a cikknek az elején említettem az inspiráló Dr Anju Yogakumart. Hogyan változtatta meg a gyakorlatát? A stratégiája egyszerű volt. Minden nap, függetlenül attól, mennyirevolt elfoglalt, egyik betegét kiválasztotta, és annyi időt szentelt neki, amennyire szüksége volt - akár egy órát is.  Teljes személyiségével figyelt, hogy megismerje betegét, bizalmat és partnerkapcsolatot építsen ki. Eldöntötte, hogy nem aggódik a többi várakozó beteg miatt, csak arra figyel, aki vele van. Négy hónap leforgása alatt megváltozott a kapcsolata az összes visszatérő betegével. Most már gyakran meg tudja oldani a problémákat gyorsan, pár perc alatt. A betegei eredményei drámaian javultak és mindannyian imádják az ’új’ orvosukat. Anju azt mondta: "Régen azt gondoltam, hogy minden betegemet rendbe kell hoznom, de ez az érzés elmúlt. És az összes ezzel járó stressz is."

Számomra az egyik legnagyobb megkönnyebbülést az jelentette, hogy nem kell mindig szakértőnek lennem. Miközben fejlesztettem a képességemet, hogy igazán figyelmesen tudjam meghallgatni a pácienseimet, gyakran olyan problémákat fedeztem fel, amelyek az én szakterületemen kívül esnek. Egyszerűen azt mondhattam a pácienseimnek: "Nem tudom a választ a kérdésre, de lássuk csak tudunk-e találni valaki, aki segíthet!”. A kapcsolati hálómat és a rendszer ismeretét kihasználva, tudtam telefonálni, konzultálni vagy megnézni az eredményeket a számítógépen. A páciensek ilyen módon való támogatása örömmel töltött el. Ezzel sikerült azt is megelőzni, hogy a beteg egyik orvostól a másikhoz járjon a probléma lényegének megtalálása nélkül. Ezeket a dolgokat a napi rutin mellett csináltam, elfoglalt kórházi orvosként, ennek ellenére minden nap időben végeztem.

Függetlenül attól, hogy melyik szakterületen dolgozol, választhatod azt, hogy elkezdesz kedves dolgokat tenni a pácienseidért. Az egyik korábbi ápolónő kolléganőm – Marynek fogom hívni a továbbiakban – megmentette a karrierjét azáltal, hogy a "jótettet" bevezette napi szokásai közé. Abban az időben levertnek és kiégettnek érezte magát, azon gondolkozott, hogy otthagyja a munkáját. Ezt a történetet mesélte nekem.

Mary egy törékeny, idős betegnél többféle egészségügyi problémát és részleges vakságot állapított meg. Amikor elkezdte vizsgálatát, észrevette, hogy a beteg szomorú. Szünetet tartott, és megkérdezte, hogy tudna-e segíteni valamiben. A kicsi, idős hölgy hezitálva elmondta, hogy nagyon aggódik néhány otthoni dolog miatt, és sürgősen szüksége lenne egy telefonra.

„Megkérdezte a személyzetet?” – kérdezte Mary.

„Igen”- felelte az idős hölgy. „Minden nap megkérdeztem, hogy használhatom-e a vezeték nélküli telefont, de ők azt mondták nekem, hogy azt csak a személyzet használhatja, és nekem a folyosó végén lévő kártyás telefont kellene használnom.” Az ajkai reszkettek, és vonogatta a vállait. „Nem tudom használni azt a telefont. Látod, majdnem vak vagyok.”

Ebben a pillanatban Mary úgy döntött, tenni kell valamit. Elnézést kért, majd elrohant a kórház boltjába, és vett egy telefonkártyát. Visszatérve a kórterembe, megkérdezte a beteget. „Kit kell felhívnia? Segítek.”

Mary kézen fogta, a telefonhoz vezette a beteget, és segített neki a hívásnál. Az idős hölgy sírt. Ez volt az első alkalom a kórházban töltött két hét során, hogy bárki meghallgatta a problémáit. Aznap a beteg elkezdett felépülni: a mellkas-fájdalom és a szívelégtelenség enyhülni kezdett.

Mary ezen az eseten gondolkozott egész nap, és elmesélte otthon a családjának. Rájött, hogy ez az egyszerű szívesség volt egyszerűen a leginkább kielégítő dolog, amit hosszú idő óta először munkája során véghez vitt.

Az utóbbi időben fáradtnak és kimerültnek érezte magát. De a következő reggel, Mary újrafogalmazta a szakmai szerepét: kedvesség először, szaktudás másodszor. Innentől kezdve minden nap kereste a lehetőséget, hogy valami váratlan kedvességet tegyen.

Amikor mesélte nekem a történetét, a szemei csillogtak, és az arca felélénkült. „olyan, mintha új munkám lenne!” – mondta.

(Ha több történetet, kutatási eredményt szeretnél olvasni, itt https://hvgkonyvek.hu/konyv/egyutterzo-gyogyitas megrendelheted Robin Youngson: Együttérző gyógyítás című könyvét.)

Robin Youngson

 (Az előző részt ITT találod)

e-max.it: your social media marketing partner


 Támogatóink: