A PAF az emberibb egészségügyért mozgalom vezetőjeként egy témát szeretnék vitára bocsájtani.
”No one dies alone” – azaz ne haljon meg senki egyedül. Ez egy amerikai egészségügyi civil kezdeményezés szlogenje, amely azt tűzte ki céljául, hogy a kórházakban senki ne haljon meg egyedül. Ezért minden munkatársat – legyen az akár a kórházi könyvtáros, vagy ételhordó, műtősfiú vagy ápolónő, az orvosokról már nem is beszélve – kiképeznek haldoklók kisérésére, hogy senki ne maradjon egyedül élete egyik legnagyobb, legjelentősebb pillanatában. A kórházi közösségek pedig vállalják, hogy nem hagynak senkit egyedül meghalni...

(Birtalan Balázs – Mátai Tamás: Életvégi beszélgetés)

„Hiányzik a tudás, hogy a közlések a betegben valódi változásokat idéznek elő, akár pozitív irányba, akár negatív irányba. Akár a gyógyulás útján, akár arrafelé, hogy én egy tehetetlen falevélként sodródom a szélben, és semmi kontrollom nincs afelett, hogy mi fog itt történni”
 „Amikor közölnek a beteggel egy rossz hírt – maradjunk ennél, hogy rosszindulatú daganata van, - ebben az esetben a beteg – ezt Bányai Éva a Magyar Hipnózis Egyesület örökös tiszteletbeli elnöke fogalmazta így – a beteg módosult tudatállapotba kerül.

Charles Plumb az Amerikai Haditengerészet vadászpilótája volt Vietnámban. 75 bevetés után egy föld-levegő rakétával lelőtték repülőgépét.

Plumb katapultált, ejtőernyőjével földet érve az ellenség fogságába került. Hat éven át egy Észak-Vietnámi börtönben tartották fogva. 

Túlélte a kegyetlen megpróbáltatást, manapság előadásokat tart ott szerzett tapasztalatairól!

Egy alkalommal, midőn Plumb felesége társaságában egy étteremben volt, egy másik asztaltól felállt egy férfi, és asztalukhoz lépve ezt mondta:

Negyedszer hirdettük meg a szoptatás támogatás workshopot. Negyedszer került szóba, hogy baba vagy totyogó is jöhet-e. negyedszer mondtunk rá igent. És negyedszer bizonyosodott be, hogy jól döntöttünk!

Örülünk, hogy van érdeklődés a téma iránt Megbizonyosodtunk róla, hogy ez így, ahogy lenni szokott, működőképes, hasznos, segít valamiben… Miben is? És kinek? Annak ellenére, hogy a tematika természetesen azonos, mégis azt kell mondanom, mindegyik eddig megvalósult workshop egy kicsit más volt. Hogy miért?

Megpróbálom elmondani.

"Te, ez a néni, teljesen úgy néz ki, mint a nagymamám!" - mondta nekem a múltkor egy kórházi folyosón a barátom. És abban a pillanatban pozitív érzések ébredtek benne - és bennem is - a nénike iránt.

Egyszerre ismerős lett. És kedves. Akinek szívesen mondanék pár jó szót. (Az én nagyimnak már úgysem tudok...)

Vajon, rám hogy' néznek majd az emberek, amikor megöregszem?

Vajon, rám hogy' néz majd a párom, ha idős leszek?
Vajon, ki néz vissza majd rám a tükörben?
 

Újra a Heim Pál Sürgősségi osztályán töltöttünk két napot, hiszen az osztály minden tagja részt vesz kommunikációs tréningünkön.

A második csoport is csupa lelkes, fiatal, tenniakaró orvosból és szakdolgozóból állt, akik valóban tanulni akartak, őszintén jobbá tenni csapatuk életét – és ezen keresztül a betegek életét is.

Ezen a tréningen vett részt Dr. Bognár Zsolt főorvos, az osztály vezetője is. Ketten voltunk trénerek, és ahogy szoktuk, tréning után átbeszéltük az élményeinket... 

Mi volt a legemlékezetesebb élményünk a két nap alatt?

Megszületett az aranyhajú királyfi. Egészen pici volt. Persze, nagyobb, mint Babszem Jankó, de sokkal kisebb, mint ahogy egy újszülött királyfit elképzelnél. Kényelmesen elfért az apukája tenyerében. A kisfiú nőtt, növögetett, egyre ügyesebb lett. Sok-sok nehéz próbát kellett kiállnia de mindig mellette álltak varázslatos segítői: a királyasszony, a király, a két királylány, a paripa és a kutya. Csodaparipa és bűvös kutya. Róluk szól a mesénk. Ahogy a királyasszony meséli.
"Van egy kutyánk... ez eddig nem nagy dolog, elég sok kutyatulajdonos él pici országunkban.
Na de a mi kutyusunk különleges. Tudom, ezt mondja minden gazdi.

Sürgősségi betegellátás. Vajon van idő itt egymás lelkére figyelni? Egymást érzéseit tiszteletben tartani? Érzelmi biztonságot nyújtani a sérült, beteg gyerekeknek, riadt, pánikba esett szülőknek?

A PAF küldetésében két napos erőszakmentes kommunikációs, népszerű nevén Zsiráf kommunikációs tréninget terveztünk a Heim Pál Gyermekkórház Sürgősségi Osztályának 16 dolgozójával 2016. január 21. és 22.-én, Bodor Márton és Virágh Anna vezetésével.

Eddig a hivatalos hírek, a puszta tények. Ezt tudtuk előre, erre készültünk.

Beteg az egészségügy.

Tudjuk, érezzük, olvassuk, tapasztaljuk. Valami mégsem stimmel, ha jobban belegondolunk.

Miért mindenki a pénzről ír? Miért gondoljuk, hogy csak attól függ minden? Ha több lesz a fizetés, vajon az egész rendszer hipp-hopp megváltozik? Mindenki mosolygós lesz, és szemléletet vált? Ehhez más is kell. Az egész szervezetnek kell meggyógyulnia.

Az egészségügyi dolgozókat érő káros hatások között van, amit maguknak okoznak: rossz kommunikációval, nem megfelelően kezelt konfliktusokkal, vagy figyelmetlen vezetői magatartással.

2015-ben találkoztunk először Dr. Bognár Zsolttal a Heim Pál Gyerekkórház Sürgősségi osztályának főorvosával.

Kíváncsian vártam, hogy vajon egy Dr. House-szerű figura - magyar hangja Kulka János - jön-e majd velem szemben a folyosón.
De nem.

Bár ő is nagyon pragmatikus, és egyszerre négy helyen van, ha kell kemény, mégis empatikus és megnyugtató, ugyanakkor határozott és mégis sugárzik belőle valami olyan kedvesség, amitől az osztály fiatal csapata azt mondja: nagyon jó itt dolgozni.

A Szent Margit Kórház Fejlődésneurológiai osztályán 2014-ben kezdtük el a szervezetfejlesztést.

Büszkék voltunk rá, hogy ajánlásra keresett meg minket Dr. Telcs Bori fiatal gyermekgyógyász, aki jókat hallott a PAF-ról, sőt előzetesen már PAF műhelymunkákon is részt vett. A képzést végül 2015 telén kezdtük el.

Nem volt egyszerű összehozni a tréning napokat, mert az orvosok, és gyógytornászok egy műszakban, míg a nővérek két műszakban dolgoznak az osztályon és Berényi professzor asszony, az osztályvezető főorvos nagyon szeretett volna odafigyelni mindkét csapat érdekeire, érzékenységeire. 

„Képzeljük el, hogy felfedeznek egy új vakcinát, amely évente egymillió vagy még több gyermek életét mentheti meg, ráadásul olcsó, biztonságos, szájon át adható, és nem igényel sem orvost, sem gyógyszertárat. Rögtön a közegészségügy első számú feladatává válna ezt a vakcinát mindenkihez eljuttatni. Pedig ilyen vakcina létezik: az anyatej. Ám most maga a szoptatás igényel orvoslást. Vagyis szakszerű segítség kell ahhoz, hogy az anyák önbizalmat nyerjenek, tudják, mi a teendő, és védve legyenek a káros gyakorlatoktól. Ha ez károsodott az idők folyamán vagy kiveszett a kultúrából, akkor az egészségügyi szolgáltatásnak kell a rendszert orvosolnia.”
(Lancet, 1994)


 Támogatóink: